Halálsoron a 25 éves gyógyító – a film, amin tuti elsírod magad

Nyitókép: Warner Brothers/Getty Images, Halálsoron

25 éves lett Darabont Ferenc filmje, amely az Oscarra jelölt A remény rabjai után és a 2007-es A köd előtt megmutatta, hogy a direktor olyat is tud, amilyet kevesen. És hogy A remény rabjai kiváló film? Nyilván! A köd meg egy szemét, amely minimálisan kapaszkodva az eredeti novellához úgy veszi el minden életkedved, hogy már ahhoz is depresszióssá válsz, hogy visszakérjed. De a Halálsoron? No, ez egészen más tészta. Mert Darabont ezzel a King-adaptációval nemcsak az emberi gonoszság legmélyebb bugyrait vetíti a vászonra és a képernyőre, de ezt a legnagyobb jósággal be is világítja.

Halálsoron a halálra ítélt gyógyító

Ha valaki esetleg nem ismerné az alapsztorit, a főszereplő Paul Edgecomb (Tom Hanks), akit az idősek otthona csendesnek azért nem mondható nyugalmában megszállnak az emlékek, hogy zokogásban kitörve ismerjük meg múltját. Egykor ugyanis a börtönben, egészen pontosan a halálsoron dolgozott, ahova egy nap egy szörnyeteget hoztak be, hogy kivégzése előtt ott töltse a napjait. Mert John Coffey (a 2012-ben elhunyt Michael Clarke Duncan) két kislányt ölt meg hidegvérrel – legalábbis ezt gondolják azok, akik a lányok élettelen testével a kezében találták meg a tagbaszakadt óriást.

A fegyőr így nemcsak a területén ólálkodó, kimondottan rosszindulatú, kisebbségi érzéseit gonoszságra váltó Percyvel (Doug Hutchison) harcol minden egyes nap, de a saját lelkiismeretével is. Mert hiszen lehet-e elvetemült gyilkos az, aki egy kisegér életét is óvja? Erőszakos hajlamú-e az, aki láthatóan mindennél jobban törekszik a jóra, bosszúvágyat pedig még sanyarú sorsa miatt sem érez? A közönség pontosan ugyanolyan jól tudja a ki nem mondott választ, és miközben a film eleve tartogat megrázó és szélsőségesen drámai pillanatokat, ez a tudás a mélyben folyamatosan tépi és marcangolja a nézők lelkét, akik csak arra tudnak gondolni, hogy „Istenem, tégy csodát és mentsd meg az ártatlan lelket!”

Érzelmi hullámvasút az emberi pokolba és Mennybe

Darabont már számtalanszor bizonyított. Nemcsak A remény rabjainál, de akár Robert Kirkman képregény-adaptációja, a The Walking Dead-sorozat felett bábáskodva is. Számomra azonban a The Green Mile, avagy az 1999-es Halálsoron bizonyítja, hogy éppen úgy, mint a tévesen a horror királyának tartott Stephen King, ő is bámulatosan ért az emberi lélekhez. És miközben azt gondolnánk, hogy a főszereplő az a nagydarab férfi, aki esélyesen egyetlen mozdulatával a teljes őrséget kiüthetni, Coffey igazából a történet csúcsdísze. Igazából itt Paul a főszereplő, ahogy küzd a betegségével és azzal, hogy rend legyen a halálsoron. Ahogy harcol Percyvel. Ahogy harcol a belsőjét mardosó bűntudattal.

Igazából itt a börtönigazgató és halálos beteg felesége a főszereplő; Csengettyű úr és az őt pártfogoló Eduard Delacroix; vagy éppen a termetéhez és nevéhez képest vajszívű Brutál (David Morse). Minden egyes ember az, legyen a jó vagy rossz oldalon, hiszen mind együtt felelnek a saját sorsukért és John Coffey végzetéért. Ezt pedig nagyszerű érzékkel, hangulatos módon, szépen elmesélve sikerül átadni. Tele élettel. Tele érzelmekkel. Persze technikai oldalról sem lehet belekötni, hiszen minden nagyon jól működik, a kiváló kamerakezelésnek és beállításoknak hála pedig valóban úgy tűnik, hogy egy óriás látható a vásznon.

Gyönyörű film

A Halálsoron egy nagyon szép, sőt gyönyörű film. Még úgy is, hogy néha megszaggatja a lelkünket. Mert minden szélsőségesnek és öncélúnak érződő mocska megrázó ugyan, de okkal látjuk az emberek árnyoldalát, amit megismerve még fényesebben ragyog az alapvető jóság, az eltökéltség és a jószándék. És ekkor kerekedik ki a történet, gyönyörűvé és felejthetetlenné válva. Szeretem Kinget és szeretem a történeteiből készült filmeket. Ragyogás, Christine, Carrie, Tortúra és a többi. De annyiszor talán egyiket sem láttam, mint a Halálsoront. És ennél jobban talán semmi sem példázza a minőségét.